NEM, NEM, NEM! Ezt nem hiszem...

Pedig muszáj lesz. Egyszerűen annyira egyértelmű, hogy csak na. Hogy mit történt? Leírom.

A nap, az eleje nem volt extra, olyan, mint a többi. Órák,szünetek és ezek váltakozása. De utána... mikor elindultam szokásos péntek hittan utáni körutamra, akkor is feltűnt már, mennyire le se szar. Ő,hát persze, ki más. Ezt még csak-csak bemagyaráztam magamnak, hogy biztos csak nem vett észre, ami tényleg könnyen lehet. De utána? A következő óra végénél volt a gyertyagyújtás, amit egész héten vártam, mert ilyenkor mindig látom, és akkor boldog vagyok. De most? Bár ne láttam volna... de, igaz, akkor se lenne jobb. 

Mert semmi nem történt. De mégis, ebben a semmiben benne volt minden. Arra nem számítottam, de valami (asszem olasz) verseny eredményhirdetésére kihívták,aminek én roppantul örültem, mert juhú, előttem sétál el, és én alaposan szemügyre vehetem, ilyesmi. De ez mégsem volt olyan jó, mint gondoltam. Mert boldog volt, nagyon, aminek én is örültem, de még csak egy apró pillantásra sem méltatott. Már ekkor kezdtem kicsit bús lenni, féltem, féltem, hogy tévedtem, hogy valószínűleg még csak a nevemet sem tudja, én meg már majdnem belesze.... nem, ki ne mond! Most ne!

Utána szépen visszaballagott a helyére, ami, megjegyzem nagyon messze volt tőlem, így ezek után sokáig nem láttam. Amikor elértünk a gyertyagyújtás részhez, akkor tudtam, hogy ő megy ki az osztályától, ezért már jó előre lezsíroztam, hogy én is ott legyek, az egyik osztálytársammal. Igaz, hogy majdnem megégettem a kezem, amire (legalább a felszisszenésemre, könyörgöm!) oda kellett volna figyelnie, de semmi! Persze, nem néztem folyton oda... (így lehet, h azért figyelt rám.... NEEEEE, nem! megint a hülye, buta remények, amik ezeket gyártják.... CSAK FOGD FEL, hogy nem érdekled és kész, ilyen egyszerű!...)

De nem az. Utána se nézett rám, iszonyú gyorsasággal eliszkolt és többet nem láttam. Hát, ennyi. A legszomorúbb az egészben, hogy utána olyan sírhatnékom támadt, amilyet utoljára csak az elsőnél éreztem.... szerintem épp akkor kezdek el valakihez erősen vonzódni, mikor érzem, hogy nincs esélyem... vagy egyszerűen csak akkor fogom fel ezt az érzést....

Szívás. Ennél jobbat nem tudok ennél. Ezután elmentem az osztálytársaimmal forró csokizni (amit egy 5ös doga bemutatása esetén ingyen kaptunk:) és a mellette lévő játszótéren szórakoztunk.... ami nagyon jó volt, mert kicsit feloldódtam, és kicsit kevésbé fájt a felismerésem, és éreztem, hogy vannak még mögöttem. Mert most erre van szükségem. Elegem van, hogy nekem sosincs szerencsém, hogy én mindig csak ezt kapom, ha egyszer egy másik nemű embert akarok szeretni. Elhatároztam, hogy akkor mostantól egy darabig leszarom az ellenkező nemet... de sajnos úgyse ez lesz, addig nem, amíg ő is ide jár, és amíg érzem azt az ugyan egyre halványuló, de még létező reménysugarat...

De nem csak ez bosszantott... Nem kaptuk meg az irodalom pályázatunk eredményét, amit mára ígértek... chh:S

Szóval, azt kell tennem amit eddig. Emelt fővel, erősnek mutatkozva kell szomorúnak lennem, szenvednem. És hinnem, hogy ez egyszer majd megváltozik.

"Ne sírj, mert vége lett! Mosolyogj, mert megtörtént!"

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.